Jó régen írtam már, úgyhogy pont itt az ideje, hogy írjak pár sort. Annyi minden történt azóta, hogy elég hosszú lenne mindent leírni. Nagyon sokat tanultam, voltunk táborokban, és megismerkedtem a leendő gazdimmal is. Mindig nagyon megörülök neki amikor találkozunk!

Hoztam néhány képet is, had beszéljenek helyettem. :)

Ez a kép a nyári táborban készült, nagyon viccesnek találták ezt a beállítást..

Az év utolsó napján még elmentünk kirándulni egy nagyot a közeli hegyekbe, jó el is fáradtunk mindannyian.

Itt pedig nagy haverommal Johnny-val egy kiadós labdázás után. Mostmár kicsit túlnőttem rajta, de ez nem zavarja egyikünket sem. :)

Egyik esti sétánknál, egy nagyon fura teremtménnyel találkoztunk. Kíváncsian vizsgágattam, és szaglászgattam, próbáltam minnél közelebbről is, de szúrt, úgyhogy erről inkább lemondtam. Azt mondták, hogy ő egy süni, és hogy vele nem lehet játszani. 

Úgyhogy nem is nagyon próbálkoztam vele, amúgy sem tűnt valami kedvesnek a szúrós tüskéivel. Nem is értem, hogy a többeknek mi tetszett benne annyira.

Megtanultam hempizni is ez nagyon tetszik mindenkinek, és ilyen szépen tudom csinálni:

Sziasztok, Dominó vagyok. A testvéremet Szellőt, már megismerhettétek, gondoltam itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam.

Mikor külön váltunk Szellőtől, nagyon szomorkodtam. Aztán új othonomba érve láttam, hogy milyen örömmel fogadnak, rögtön ölbe is vettek, én pedig el is aludtam. Később Johnny odahozta nekem a játékait, hátha valamelyik megtetszik és boldogabb leszek. Ez azt hiszem be is jött neki, mert játszottunk egy jót, amibe Eszti a nevelőgazdim is beszállt. 

Ezek után olyan fáradt lettem, hogy inkább visszamentem aludni.  

A következő napokban próbáltam minnél több dologgal megismerkedni, mindent meg kellett tapogatnom és kicsit átrágcsálni, hátha valami ehető is, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem minden olyan finom mint amit adnak, úgyhogy inkább felhagytam ezzel a szokásommal.

Rájöttem viszont, hogyha jó tárgyakat fogok, mint pl. papucsot, és odaviszem valakihez, akkor mindenki nagyon örül, úgyhogy ezt sokszor bevetem, ha éppen kicsit unatkozom és figyelemre vágyom. Ez mindig bejön, és utána még simit is kapok. Johnny-val is nagyon sokat játszunk, mind a ketten szeretünk birkózni.

Itt a képen viszont éppen szépen ülünk és nézünk, hátha pottyan valami kaja.

Szerencsére Szellővel is találkozunk, úgyhogy nem kellett teljesen elszakadnunk egymástól. Sokat tanulunk is, később majd még többmindenről beszámolok, addig is sziasztok!

Fellapozva jegyzeteimet látom nem volt elég alapos a beszámolóm. Így most kicsit visszamegyek az időben.

Karácsonykor láttunk meg a napvilágot, ahogy mondani szokás. Hárman vagyunk testvérek, amint azt láthatjátok. Ránézek ezekre a képekre és magam sem tudom ki vagyok én:

Itt a félig láthatatlan kiskutyák szerepét vállaltuk a fotó kedvéért...és valamennyien a Piskóták névre hallgattunk.

 Ha még valami eszembe jut a régi, szép időkről, megírom kedves olvasó barátaim örömére.

 Jegyezte: Szellő, a kölyök.

Még kölyök vagyok, alig-alig három hónapos.

Több hete, hogy egy nap útra keltünk a testvéremmel. Első állomásként az alapítvány sulijában egy jó nagyot játszottunk, utána megismerkedtünk a nevelőinkkel, majd elváltunk egymástól és ment mindenki a saját nevelőjével. Hát bevallom, egy kicsit pityeregtem is, és még este is bánatos arcot vágtam, pedig megvolt már a helyem, vacsorát is kaptam.

 Miután ölbe vettek szebb lett a világ, és békésen el is szundikáltam.   

Azért a "bánatos arcot" megjegyeztem magamnak, jó lesz ez még valamire.

Pár nap mulva megismerkedtem Bettyvel, összebarátkoztunk. Nagyon boldog találkozás volt. 

      Így kezdődött az út, amelynek végén majd egyszer nagy és okos segítő kutya leszek. Ezt én még nem tudom, hogy mit jelent, de figyelek, és majd megosztom Veletek is, ha kiderítettem.

Nézegetem a nyári fürdős képeket, és nagyon vágyakozom a jó kis pancsolások után. Mostanában nagyon hideg van. Nem mintha engem ez zavarna a fürdésben, de a medencére valami kemény, fehér tető került, és nem látszik ki a víz alóla. Viszont nagyon jól csúszik. Dendi - fajtájára nézve afgán agár és a falkavezérünk - pozíciójához némiképp méltatlanul imád játszani rajta, eldobja a labdát, nekifut, és azután végigcsúszik. Eleinte nem mertem rálépni, de Dendi valahogy mindig tudja, hogy mikor elég erős az a fehér izé, így végül mindannyian követtük. Azóta ez a kedvenc helyünk nekünk is, fogócskázni a legjobb rajta. Dendi amúgy elég komoly zűrbe keveredett nyáron a medence miatt. A szomszédunknak volt egy törpe nyuszija, akit rendszeresen kiengedtek a kertbe sétálni. Sokáig nem is volt gond, de egyszer valahogy átbújt a nyúl hozzánk - nyilván csődöt mondott a létfenntartó ösztöne. Namármost az afgánokról azt kell tudni, hogy valaha az őshazában két dologra használták őket: egy - vadászni, kettő -lopni. Azaz lopni valami ehetőt a szomszédtól, és azt gyorsan hazavinni, így mentve meg a családot az éhezéstől. Azt már tudtuk, hogy Dendi az utóbbi munkakörből semmit sem felejtett, mestere a kajalopásnak. Megvárja, amíg kihűl a fazék, azután két lábra állva óvatosan leveszi a fedőt - nehogy zajt csapjon - elemeli a legjobb falatot, és óvatos léptekkel elvonul valami nyugodt sarokba elfogyasztani azt. Most aztán az is kiderült, hogy az elegáns haj alatt a vadászösztön sem hunyt ki, addig kergette a nyulat, amíg az öngyilkos módon a medencébe ugrott. A további történéseket homály fedi, de az tény, hogy Dendi végül csuromvizesen és izgatottan jelent meg a vacsoránál, ami nagyon meglepte Andit, mert sosem megy térdnél mélyebben a vízbe. Másnap azután kiderült, hogy szegény nyuszi vízbefulladt, bár Dendi mindent megtett, hogy kimentse a víz mélyéről, még búvárkodott is miatta. Furcsa volt, hogy a szomszéd mégsem dicsérte őt meg, sőt, nagyon dühösnek látszott. Sokáig vitatkoztak, majd végül Andi - aki egyébként a szomszéd anyja - azt mondta, hogy jobban kellett volna vigyázni a nyúlra, mégis mit várt egy agártól, hogy leül vele sakkozni? Na, ettől a szomszéd még dühösebb lett, és hazament.

Szép ünnepeket!

 Ez a nyár volt életem első igazi nyara, figyelembe véve, hogy tavaly ilyenkor még pelenkás voltam. Rengeteg minden történt velem, voltunk táborban, laktam két hétig vendégségben, felléptem a Gyerekszigeten, és megtanultam sok új dolgot, például frizbizni is. Minden percét élveztem, de a legjobban talán a fürdést. Emlékeztek még, nemrégen csak hasig mertem bemenni a vízbe. Most viszont a kedvenc szórakozásom az úszás, és már némi búvárkodással is megpróbálkozom, ha a labdám a fenéken köt ki. De a legjobb, amikor gyerekek is fürdenek velem, akkor egyszerűen képtelen vagyok a parton maradni. Hát persze, valakinek vigyázni is kell rájuk, nem? Íme néhány kép, hogyan is töltöttük a kánikulai napokat:

Ember a vízben!

Én kihozom, te menj csak előre!

Hozom már!

Újból a parton

Szóval, jó volt a nyár, de most közeledik a következő szintvizsgám ideje, így megint sokat dolgozunk Andival és Barbarával.  Majd elmondom, hogyan sikerült.

Chili

Most, hogy elmúlt a júliusi hőség, visszatért a naplóíró kedvem. Bevallom, kivettem egy rövid szabadságot is, az iskola is szünetel, és otthon is kevesebbet gyakoroltunk.

Azt ígértem legutóbb, hogy a táborozás és a "nyaralás" eseményei után beszámolok a közelgő Karácsonyról is. Akkor még nem tudtam mit jelent a Karácsony, de finom illatokkal, sürgés - forgással volt tele a ház, így bizakodtam, hogy valami nagyon jó következik. Fények gyúltak és ajándékot is kaptam, és sok-sok vendég jött az elkövetkező napokban. Mindenki kíváncsi volt rám is.

 Izgatottan várom mi kerül elő a csomagból:

Két nap múlva már csak ennyi maradt a Karácsonyi ajándékomból. De arról korábban beszámoltam, hogy mostanában már csak az ennivalómat rágom, mindenki nagy örömére.

Az iskolai szünetben az alapítvány kirándulást szervezett, itt láthattok egy magas szikla tetején, Budaörsön. Eddig még sziklát sem másztam. Láthatjátok, hogy mennyi mindent kell megtanulni egy kiskutyának.

Az év utolsó napjait birkozással, Durmi bácsi ijesztgetésével töltöttem:

Igy érkeztem meg a következő esztendőbe, 2009-be.

Januártól újra szorgalmasan jártam suliba, tanultam, gyakoroltam az engedelmességet, tárgyak felvételét, és még sok minden okos dolgot, amit egy segítő kutyának tudnia kell.

Az alapítvánnyal készültünk a második tatai táborozásra, ahol újabb izgalmas dolgok vártak rám. Erről majd képes beszámolót készítek kedves rajongóim számára.

Nézzétek meg az alapítvány honlapját www.kea-net.hu ahol megismerkedhettek az alapítvány által nevelt okos, kiképzett kutyákkal, amilyen majd egyszer én is leszek.

Addig is maradok hűséges Tücsikétek.

Újra jelenkezem. Rajongóim már türelmetlenül várják a fejleményeket.

Az alapítvány - nevelési célzattal - elvitt táborozni Tatára. Nagyon sokan voltunk, kiképzők, már kiképzett segítőkutyák a gazdáikkal és még sokan mások, ahogy mondani szokás. Én még soha nem voltam ilyen nagy buliban, tartottam is eleinte mindentől, de a végén szépen belejöttem, csak reggel nem bírtam időben felkelni, az esti program miatt. Sokat szaladgáltam, labdáztam, igyekeztem tartani az iramot a nagyokkal, de ez nem mindig sikerült. Sokan és sokat is foglalkoztak velem, de azért találtam időt a pihenésre is.

Itt éppen Durmi bácsival sziesztázunk.

Táborozás után kellemetlen esemény várt rám. Orvoshoz vittek, ahol tűt szúrtak a hátsómba. Nagyon megijedtem, visítva borultam nevelőanyám - Róza -nyakába. A doktor néni szerint túlreagáltam a dolgot.

Kellemes dolgok is történtek.

Az alapítvány megbizta kiképzésemmel a mindig türelmes Bettyt.

A képen Bettyt látjátok, Scotty nevű kutyájával. Később mindkettőjükkel barátságot kötöttem.

Más is történt rövidesen. Nyaralni mentünk, pedig már november volt és fehérek voltak a reggelek. Ezt azóta sem értem, de akkoriban még nem értettem az évszakokat sem. Tehát nyaraltunk. Azért itt is tanulnom kellett, többet között lépcsőzni.

Gyakoroltam a póráz feladását is.

 Egyedül is kellett maradnom, ez is része a nevelésemnek, de ezt nem szerettem. Még szerencse, hogy vittünk magunkkal sok-sok játékot, és vittük a házamat is, így könyebben elviseltem a magányt.

Most elköszönök mindenkitől, legközelebb már az okítások mellett a közelgő Karácsonyról is beszámolok.

Addig is maradok a hűséges Tücsikétek

 Tudok úszni!

Persze, most sokan azt gondolják: nagy ügy, minden kutya tud. De nem mind mer. És egyébként nem is tud mind, láttam már egy bulldog barátomat elsüllyedni kődarabként. Azután már csak mentőmellényben engedték a vízbe.

Na de én most már biztosan tudok. Ma Andi, vasárnap lévén tőle teljesen szokatlanul, már fél hétkor felkelt, és hétkor már úton is voltunk Pitával és Dandyvel - ő falkánk rangidős tagja és afgán agár  - egy bányatóra. Ott már vártak ránk a barátaink. A kutyacsapat 15 fős volt, többnyire rotik, dobbermanok és német juhászok. Mindannyian lerohantunk a partra, de én csak hasig mertem bemenni, mint mindig. Megfigyeltem, hogy Dandy is így csinálja, és ő az öregebb, biztosan jó oka van rá. Az egyik roti gazdája egyszercsak egy különösen izgalmas játékot dobott a vízbe, és én is utánavetettem magam. Hirtelen azt vettem észre, hogy a talaj sehol, és elmerültem. Ijedtemben kapálózni kezdtem, és ettől felbukkantam a felszínre. Valami arra késztetett, hogy tovább tapossam a vizet, és hirtelen újra szilárd talaj volt alattam, Andi meg lelkesen kiabált a parton, hogy nézzétek, Chili is bement úszni. Nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy eszembe se jutott ilyesmi, de ezután egy darabig csak a sekély részből gyűjtögettem a faágakat, és odahordtam a táskánkhoz, hogy majd hazavigyük mindet. Dandyt közben ölben bevitték a mélybe, és onnan kellett kiúsznia. Úgy látszik, tetszett neki a dolog, mert láttam, hogy vigyorog, és magától visszament pancsolni. Így aztán összeszedtem a bátorságom, és egy repülő apportfa után beúsztam, és megpróbáltam kihozni. Nagyon nevetett mindenki, mint kiderült, azért, mert a fa egy rotié volt és lényegében nagyobb volt nálam, így vicces volt a látvány, ahogy küzdöttem vele. A végén úgy elfáradtam, hogy a biztonság kedvéért Andi bejött értem és ölben vitt ki. De én még a levegőben is eveztem, gyakorolva új tudományomat. Végül sétáltunk egy nagyot, és a sok futás és úszás után hazáig aludtam a kocsiban a hátamon elterülve. 

Az elmúlt héten elmeséltem Nektek a segítőkutyasághoz vezető út kezdetét, most már a dolgos hétköznapok, hetek, hónapok következnek.

Rögtön az elején megtanultam Durmi bácsitól az idősebb belgákkal való helyes viselkedés szabályait, ki megy ki elsőnek az ajtón, ki eszik és iszik elsőnek, és még sok-sok illemszabályt a mindennapi viselkedésről.

Tanultam mást is. Például szobatisztának lenni. Ez eleinte nehezen ment, pedig egész éjszakán át megtartóztattam magam, de reggel már csak az ajtóig tartottam ki, még mielőtt kiértem volna bepisiltem, s ezt napközben többször is megismételtem. Ezt mindig takarítás követte, ebben én csak szemlélőként vettem részt, miközben nagyon igyekeztem kellő megbánást tanúsítani, és fogadkoztam is magamban, hogy holnap már sikerül időben kijutni azon az ajtón. Már majdnem a tél is eljött, amikor ez végre sikerült, nagyon büszke voltam a teljesítményemre. Utána még becsúszott egy – két kisebb takarítani-, felmosnivaló, de ki emlékszik már ilyen apróságokra...
 

Megtanultam nyakörvet viselni, és később a pórázzal és a hámmal is megbarátkoztam

Megtanultam parancsra leülni, türelmesen kivárni amíg a tálamba kerül a vacsorám

... és megtanultam azt is, hogy a számomra kijelölt helyen lehet a  legjobb aludni

Egyelőre féltem az utcán, volt rá példa, hogy ölben kellett engem hazavinni.
Nem tanítottak rá, de eleinte nagyon szerettem rágcsálni bármit, ami elérhető volt, papírt, papucsot, s ha már mást nem érhettem el, akkor a bútorok sarkát. De egyszer csak megszűnt bennem ez a „mindent meg kell rágni” vágy, már nem is emlékszem arra, hogy mikor és mitől. Azóta sokkal kevesebb papucsot vásárol a családom.

Hát így teltek a napjaim, tanulással, játékkal, és közben észrevétlenül nagyobb és nagyobb lettem, de még mindig  kicsinek mondtak.

 
A jövő héten mesélek Nektek a nevelőimről, az alapítványi táborozásokról, téli-nyaralásokról.

Most, hogy divatja van a naplóírásnak – ezt modernül blognak hívják – én is írok magamról, hogy megismerjetek.
Kezdésnek a gyermekkoromról mesélek Nektek.
Népes családban születtem, sok-sok kiskutya testvéremmel együtt.
Egy szép, nyárvégi napon eljöttek hozzánk a Kutyával az Emberért Alapítvány szakértői és látszólag játszottak velünk, de a végén kiderült, hogy ez teszt volt, és engem választottak a nagy feladatra, hogy majd egyszer, sok – sok tanulás árán, segítőkutya legyek.
Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent segítőkutyának lenni, nem tudtam mi az a teszt, és egyáltalán semmit sem tudtam az élet nagy dolgairól, mert még egy lógó fülű, butus – kutyus voltam, ezt láthatjátok az alábbi fényképemen is.

 
Teltek, múltak a napok az addig megszokott rendben, táplálkoztam, aludtam a jó meleg alomban, játszottunk a testvéreimmel, amikor egyszer eljött Barbara – őt már egy kicsit ismertem a tesztről – és elvitt a kijelölt nevelőszülőmhöz. Persze, akkor még nem tudtam, hogy nevelőszülő az, aki a házába fogad, gondoskodik rólam, vigyáz rám, vigasztal, orvoshoz visz, ha kell, (és még injekciókat is beadat nekem), minden héten kutyaiskolába visz, ahol együtt lehetek más kutyusokkal, emberekkel (ezt hívják szocializálódásnak), és megtanulok mindent, amitől majd jó segítőkutya leszek.
Így érkeztem meg, és még mindig kicsi voltam, ahogy akkoriban mondták rólam, éppen két hónapos:

Új falkámban már volt egy komoly, nagy segítőkutya Durmi bácsi, akit rögtön barátommá és tanítómesteremmé fogadtam, tudtam, mindig felnézek majd rá, és igyekszem éppen olyan nagy és okos lenni, mint Ő. Nekem azt mondták, hogy Durmi is belgajuhász, mint én. Ekkor elhatároztam, hogy majd ezt is megtanulom, hogy kik a belgajuhászok. Láthatjátok milyen sok feladat várt rám, de erről majd később irok.

 Aki még nem ismerne, én Chili vagyok, Pille és Fahéj - a civil eb - testvére. Fiú vagyok, és ez némi nézeteltérésre is okot ad néha, mert Andi (a nevelőszülőm), állandóan fésülget, és néha kölnit is tesz rám. Szerinte egy rendes uszkár még segítőként is nézzen mindig jól ki. Szerintem meg ez teljesen felesleges, és amúgy sem szoktak felismerni a szinem miatt.

Gazdi (Andi) fejébe vette, hogy a segítőkutya szokjon meg minden lehetetlen helyzetet, így egyik nap Pitával (ő velünk lakik, és fajtájára nézve meztelen kínai kutya), lesétáltunk a közelben lévő bölcsibe. Mondjuk, szólhatott volna előre, hogy mi következik, mert Pitával majdnem infarktust kaptunk, amikor 15 visító kétéves egyszerre kezdett futni felénk. Kergettek vagy három kört minket, de végül Gazdira nézve láttam, hogy vidáman beszélget a felnőttekkel, így arra a következtetésre jutottam, hogy csak nem lehet túl veszélyes a helyzet. Így kicsit gyanakodva bár, de megálltam, és bevártam a srácokat. Pita is ezt tette, persze jó szorosan mellettem, ami biztos, az biztos. Hamar kiderült, hogy csak a szeretetrohamot kell kibírnunk, egyszerre simogattak és persze jó hangosak voltak továbbra is. A dolog akkor kezdett érdekessé válni, amikor az egyik kicsi egy labdát dobott nekem. Rólam tudni kell, hogyha labdát vagy frizbit látok, akkor már minden rendben van, egyszerűen imádok játszani. Bemutattam csúszdázós tudásomat is, amire Gazdi még korábban megtanított. Ezt nagyon fontosnak találta, azt mondta, egy segítő kutyának egyszerűen elengedhetetlen. Az viszont igaz, hogy a gyerekek  odavoltak érte, együtt másztunk fel a favárba és csúsztunk le vagy tízszer. Végül nem is volt ez rossz program, megigértük, hogy megyünk a jövő héten is.

Reggel elsősorban a frizbitanulással voltunk elfoglalva: ez egy nagyon előnyös hobbi a segitőkutyák (és bármely, kistestű családi kutya) és gazdáik számára: egyrészt fejleszti a kutya koncentrációját, mozgáskoordinációját; másrészt gyorsan le lehet vele mozgatni a kutyát; harmadrészt nagyon jó móka :) Most még csak a földön guritás-szabályos felvétel résznél tartunk, néha gyakoroljuk a levegőben elkapást: lelkes, nagyon lelkes!

Az esti sétánál összefutottunk Fahéjjal, aki Pille alomtesója, viszont Chilivel és Pillével ellentétben ő igazi családi kedvenc classic! Egy félórás hancúrozás eredménye:

Egy rövid zuhany, 5-6 törülköző, fél óra (száradási célú) rohangálás, némi hajszáritás után

Egyébként példás önfegyelemmel tűri a szőrápoláshoz kapcsolódó megpróbáltatásokat - a családban szokatlan :) Mára nincs több program, holnap reggel irányba küldés, itthon ajtónyitás lesz műsoron. Hétvégén KEÁS bemutatón is részt veszünk - részletek hamarosan!

Pille ma pont 11 hónapos; anyja, Szöszi, szintén segitőkutya: decemberben tettek sikeres vizsgát új gazdájával, Ibolyával, igy ők már összeszokott párosként élik mindennapjaikat.

Ilyen génekkel megtámogatva Pille kiképzése eddig szépen halad: az alap engedelmességi feladatokat (ül/felkszik, marad, behivás) zavarás mellett vagy kutyatársaságban is szépen teljesiti; általában nagy munkakedv és tanulási vágy jellemzi. Szöszivel ellentétben nagyon szereti vinni a kosarát, első szóra feladja a pórázt, vacsoraidőben lelkesen hozza tányérját. Nem egy nagy labdás, de pont ma kapta meg első frizbijét - remélhetőleg ez idővel igazi hobbivá válik nála. A telet rendkivűli módon élvezte:

de örökké vidám uszkárként nyáron, hó hiányában a napfényben fürdik...

egy-két problémától eltekintve (majdnem leküzdhetetlen vonzalom gazdátlanul hagyott ürülékkel kapcsolatban, például) a speciális képzéssel is jól állunk: lehúzza a kesztyűt, villanyt kapcsol - najó, egyelőre kézben tartott kapcsolóról van szó, de jövő héten megpróbálkozunk lift hivásával :)

Most készülődünk a Margit-szigetre: póráz nélküli lábnál követés, tárgyválasztás (3 kihelyezett tárgy behozása a kért sorrendben), előreküldés, frizbitanulás lesz műsoron!
Üdv :)  www.indavideo.hu/video/Pille_Szia

Köszöntöm minden kedves olvasónkat, mi a Kutyával Az Emberért alapitvány önkétes munkatársai vagyunk. Feladatunk az Alapitvány által képzett növendék mozgássérült-segitő kutyák nevelése: ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy szem neveltünket 3hónapos korától egészen az átadásig (nagyjából 2éves kor) gazdaként tartjuk, és kiképzővel együttműködve részt veszünk a kutya képzésében.

Alapitványunkról részletesebben a www.kea-net.hu oldalon.

Ezt a blogot azért hoztuk létre, hogy beszámoljunk e feladat szépségéről, nehézségeiről, a minket és a kutyákat ért kalandokról, érdekességekről - irásban, fényképekkel és videóval.

Jelenleg a KEÁnál 5 nevelés alatt álló segitőkutya van, igy a blogot is öten irjuk.

Üdvözlettel
Andi és Chili
Kati és Conan
Rita és Hanno
Róza és Tücsi
Attila és Pille