Az elmúlt héten elmeséltem Nektek a segítőkutyasághoz vezető út kezdetét, most már a dolgos hétköznapok, hetek, hónapok következnek.

Rögtön az elején megtanultam Durmi bácsitól az idősebb belgákkal való helyes viselkedés szabályait, ki megy ki elsőnek az ajtón, ki eszik és iszik elsőnek, és még sok-sok illemszabályt a mindennapi viselkedésről.

Tanultam mást is. Például szobatisztának lenni. Ez eleinte nehezen ment, pedig egész éjszakán át megtartóztattam magam, de reggel már csak az ajtóig tartottam ki, még mielőtt kiértem volna bepisiltem, s ezt napközben többször is megismételtem. Ezt mindig takarítás követte, ebben én csak szemlélőként vettem részt, miközben nagyon igyekeztem kellő megbánást tanúsítani, és fogadkoztam is magamban, hogy holnap már sikerül időben kijutni azon az ajtón. Már majdnem a tél is eljött, amikor ez végre sikerült, nagyon büszke voltam a teljesítményemre. Utána még becsúszott egy – két kisebb takarítani-, felmosnivaló, de ki emlékszik már ilyen apróságokra...
 

Megtanultam nyakörvet viselni, és később a pórázzal és a hámmal is megbarátkoztam

Megtanultam parancsra leülni, türelmesen kivárni amíg a tálamba kerül a vacsorám

... és megtanultam azt is, hogy a számomra kijelölt helyen lehet a  legjobb aludni

Egyelőre féltem az utcán, volt rá példa, hogy ölben kellett engem hazavinni.
Nem tanítottak rá, de eleinte nagyon szerettem rágcsálni bármit, ami elérhető volt, papírt, papucsot, s ha már mást nem érhettem el, akkor a bútorok sarkát. De egyszer csak megszűnt bennem ez a „mindent meg kell rágni” vágy, már nem is emlékszem arra, hogy mikor és mitől. Azóta sokkal kevesebb papucsot vásárol a családom.

Hát így teltek a napjaim, tanulással, játékkal, és közben észrevétlenül nagyobb és nagyobb lettem, de még mindig  kicsinek mondtak.

 
A jövő héten mesélek Nektek a nevelőimről, az alapítványi táborozásokról, téli-nyaralásokról.